A Kelet-magyarországi Speciális Mentő Egyesület feladatai közé tartozik a bajba került személyek mentése magasból, mélyből és vízből, de a leggyakoribb és talán legfontosabb feladata az eltűnt személyek felkutatása. A kármegelőzési, mentési technikákat igénylő kivitelezések is szerves részét képezik munkájuknak, például veszélyes fák kivágása, viharkárok elhárítása, árvizekhez kapcsolódó mentési munkák, de őket hívják akkor is, amikor télen a járókelőket veszélyeztető, a háztetőkről lelógó jégcsapokat csak alpintechnikával lehet eltávolítani. Vannak olyan szituációk, amelyek során a bajba jutottak mentését veszélyeztetett övezetben kell végrehajtaniuk, például egy földrengés sújtotta területen. Munkájukat négylábú társak is segítik, speciálisan képzett mentőkutyák, akik fáradhatatlanul hajtják végre a gazdáiktól kapott feladatokat.
Az egyesület képviseletében Vincellér Tibor és Tovai Ildikó látogatott el a Veolia székházába három kutyájukkal, Lángossal, Nápolyival és Grappával. A kérdéseket Kerekes Borbála tette fel a csapatnak.
K. B.: Mit tartalmaz a felszerelésetek?
V. T.: Három egységből áll a mentőfelszerelésünk, az első csomagban alpintechnikai eszközök, a másodikban rádió, munkavédelmi kesztyű és váltóruha van, amelyet főleg búvármerüléskor használok. A harmadik csomag a kutyák felszerelését tartalmazza.
K. B.: Melyik a legrendhagyóbb tárgy a felszerelésetekben?
V. T.: Amikor bevetésre utazunk, nagyon hosszú is lehet az út, ahogy ez az év eleji törökországi földrengéskor is volt. Nyíregyházáról utaztunk a budapesti reptérre, és már kezdtünk áthaladni a terminálon, amikor Lángos elkezdett a szépen csillogó padlóra pottyantani. Nagyon örültem, hogy kéznél volt a kutyaürülékgyűjtő zacskó, anélkül kínosan éreztem volna magam, sosem indulhatunk el nélküle.
K. B.: Ildikó, számodra melyik a legfontosabb tárgy a munka során?
T. I.: Én a kutyás csomagot tartom nagyon fontosnak, de csak a rádió után. Ugyanis az a legalapvetőbb eszközünk a jó kommunikációhoz, ami elengedhetetlen a sikeres mentéshez.
K. B.: Hogyan döntitek el, hogy melyik munkára menjenek a mentőegységek?
V. T.: Én kapom a riasztást a személy eltűnéséről, ezt követően pedig a részletes információkat, hogy honnan, mikor, ki tűnt el. Ha a tájékoztatás pontos, akkor indulunk, ha túlságosan bizonytalanok a részletek, megvárjuk a rendőrségi bejelentést.
Ezután az igény ismeretében összeállítom a csapatot. A törökországi földrengéskor konkrét volt a megfogalmazott igény: két orvost és két kutyát kértek. Szóltam az orvosoknak és más kutyás kollégáknak. A mi egyesületünkben jelenleg egy idős, magasan kvalifikált kutya, egy fiatal betanított kutya, egy tanuló és egy segédkutya van. Törökországba Lángost vittem, aki teljesen kiképzett, fiatal, 5 éves, nagy munkabírású kutya. Nápolyi már idős ilyen nagy úthoz, ő inkább itthon dolgozik.
A különböző mentőegységeket Magyarországon a Baptista Szeretetszolgálat Rescue24 csapata gyűjti össze és koordinálja is a kiutazásukat. Így mindig biztosan tudjuk, hogy hova megyünk. Eddig hét földrengés sújtotta területen voltam, amire ilyenkor számítunk, az sajnos összedőlt házak, romok és halottak.
K. B.: Ildikó, te miért kezdted el a kutyás mentést?
T. I.: Úgy kezdődött, hogy lett egy terrierem, és láttam, hogy egész nap csak otthon van. Unatkozott és nekem is szükségem volt arra, hogy foglalkozzak vele, így felkerestem az Egyesületet. Azóta már 20 éve vagyok a csapat tagja.
K. B.: Bevetéskor meggondolod, hogy beküldöd-e a romok közé vagy a veszélyes területre? Nem tartasz attól, hogy megsérülhet?
T. I.: Földrengési helyszínen mi még nem voltunk, de komoly a döntés, hiszen sérült már meg Grappa is.
K. B.: Tibor, Törökországban mi fogadott benneteket?
V. T.: Káosz. Nem volt áram, víz, üzemanyag, semmi. A reptérre érkezéskor egy ENSZ-csapat koordinálta az érkező mentőcsapatokat, tőlük megkaptuk a területet, ahova mennünk kellett. A konkrét helyszínen ismét bejelentkeztünk egy helyi ENSZ-ponton, ott jelölték ki számunkra a kettő, kis méretű kerületet, ahol mentettünk. Egy városban nem számít, hogy egy terület kicsi, hiszen nagy a lakossági sűrűség, ezért tudtuk, hogy nehéz dolgunk lesz.
K. B.: Volt már olyan, hogy a látványtól leblokkoltatok?
V. T.: Nem, mi erre felkészülünk, hiszen mentők vagyunk.
K. B.: Azért, ha nem is blokkoltok le, csak van olyan nehéz helyzet, ami a mentőket is megrázza. Te a pályafutásod során tapasztaltál ilyet?
V. T.: Igen, Pakisztánban rengeteg sérült ember volt, de mi nem voltunk erre felkészülve. Több orvos kellett volna. Volt ott egy négyéves kislány, akinek csak a kisujjának utolsó ízülete hiányzott, más sérülése nem volt, de már üszkösödött, és nem tudtunk semmit tenni. A gyerekek mentése mindig megráz minket. Egy éjjeli mentés során két gyermeket kellett otthagynunk a romok alatt, mert elfogyott az üzemanyag, és leállt az aggregátor. Az nagyon rossz érzés volt. Szerencsére reggel jött egy másik csapat üzemanyaggal, és együtt kihoztuk őket.
K. B.: Mostanában elterjedt jelenség az adrenalinfüggőség, sokak számára a kockázatos helyzetek keresése sem ritka. Ildikó, neked mit jelent a veszély?
T. I.: Igen, valóban lehet az adrenalin miatt is szeretni ezt a munkát. Bevetéskor én csak izgulok, hogy életben találjuk meg az eltűnt személyt.
V. T.: A mentők tudják, hogy dolguk lesz, és menni kell, ezért nem izgulnak, mindig a veszélyes helyzetek közelében dolgoznak. Például a 2001-es árvíznél meg lehetett figyelni, hogy amikor átszakadt a gát, a nézelődő emberek menekültek, míg a pirosruhások a helyszínre szaladtak segíteni. Én általában veszélyes munkát végzek, ami alpintechnikát igényel vagy fakivágást. A fakivágástól jobban tartok, mint a romok alatt, mert a fák esetében tisztán lehet látni a potenciális veszélyt, a romok alatt viszont nem, így az biztonságosabbnak tűnik. Ennek ellenére, amikor bemászunk egy ledőlt épület alá, mindig körülnézünk, hogy merre húzódhatunk, ha utórengés lenne. Ha például gerendát látok magam felett, akkor gyorsan áthaladok, mert bármikor leszakadhat, akár pont akkor, mikor éppen alatta vagyok. A mentést a könnyen elérhető személyekkel kezdjük, a mélyen beszorultakat átengedjük más csapatoknak. Inkább kimentünk több embert 3 óra alatt, mint egyet 17 óra alatt.
K. B.: Ildikó, számodra mi volt a legnagyobb siker?
T. I.: Egyszer egy idős férfit kerestünk, aki eltűnt egy tó menti területen. Egy részen nagyon be akart menni a kutya a nádasba, végül pedig egy munkagép markolókanalába ülve emeltek be minket a máshogy nagyon nehezen megközelíthető területre. Pont ott volt az eltűnt személy, ahol a kutya jelezte.
K. B.: A kutyák egyébként kapnak mintát a szagból, amit keresniük kell?
T. I.: Többféle keresés létezik. Van olyan, amikor a kutya ruhaszag alapján keresi az eltűnt személyt, de létezik területkeresés is, amikor fekvő, mozdulatlan emberek után kutat egy adott területen belül.
V. T: Mindig több kutya dolgozik egy bevetésen, mivel szükség van kontrollra. Ha az egyik kutya jelez, odavisznek egy másikat is. Ez alól csak az az eset kivétel, ha a kutya élő embert talál, ugyanis akkor a csapat rögtön elkezdi a mentést. A törökországi bevetésen két napig nem is használtunk kutyát, mert műszaki mentést végeztünk a romok alatt, viszont ez idő alatt más tudott Lángossal foglalkozni. Ilyen esetben az a jó kutya, amelyik a gazdáján, kiképzőjén kívül mással is hajlandó dolgozni, hiszen akkor állandóan munkára fogható, amire nagy katasztrófák esetén szükség is van.
K. B.: Hogyan dolgozik a kutya?
V. T.: A kutyák kétféle helyzetben dolgozhat. Az első, amikor kontrollált vizsgahelyzet van, ilyenkor eltűnnek a kijelölt területen és végzik a munkájukat. A másik helyzetben, valóságos bevetésen, folyamatosan felügyelet alatt állnak, mindig alaposan megnézzük, hogy hova küldhetjük be őket. Ha szagot fognak, vagy találnak valamit, kétféleképpen jelezhetnek, ugatással, ami tanított jelzési mód vagy ösztönös jelzéssel, amit többnyire csak az adott kutya gazdája ért meg.
K. B.: Mitől válik egy kutya alkalmassá a mentésre?
V. T.: Kölyökkorában még nem lehet tudni, körülbelül 1 éves korában vizsgáljuk meg, hogy fél-e a magasban, a mélyben vagy a csillogó tárgyaktól. Azt is megnézzük, hogy kergeti-e a vadat, mert az nem jó jel. Bírnia kell az utazást is. A kutya a gazdájával együtt számít csapatnak, de mint már említettem, mi úgy neveljük őket, hogy mással is hajlandók legyenek dolgozni.
Az előadás végén Tibor tartott egy gyakorlati bemutatót, ahol egy munkatársnőt elbújtatott egy bútorokból imitált romhalmaz mögé. Először Nápolyi mutatta meg, hogyan keres túlélőt, majd Lángos is „bevetésre” került. Kollégánk szerencsésen és gyorsan megmenekült, hála az okos és kitartó ebeknek és gazdájuknak!